Sokszor, sokféle formában kell. Kell reggel, ha nehezen indul a nap. Kell napközben, ha inspirációra vágyom, ha kiszakadnék, ha koncentrálnék. Kell este, de olyankor leginkább koncert formájában.
A zene az, kell, hogy ne vesszünk el, hogy mégse adjuk fel.
Intergalaktikus ereje van. A zenének köszönhetem a házasságom. Egy dalszöveg hozott össze minket. Egy koncerten kérte meg a kezem az Utazó Ügynök. És erre a számra vonultam az oltárhoz az esküvőnkön. De EZEN a számon kívül, van még vagy három „a mi dalunk”. És még legalább egy tucat, amelyről nekem ő jut eszembe, neki meg én. Vagy egy szuper közös emlék.
Ha rosszul indul a reggelem, és egyedül vagyok a kocsiban, hangosan énekelek. Nagyon hangosan, és minden bizonnyal hamisan, de nem érdekel. Olyan jó érzés. Az alatt a kb. 3 perc alatt csak én számítok. Csak magamra figyelek. Kikapcsolok, feltöltődök. Egy szám is képes erre. Ha meg jut egy fél óra, amíg beérek, az olyan sokat ad. A mélygarázsba gurulva lefelé még végigénekelem a számot, sőt van, hogy már parkolás után ülök a kocsiban, mert még van egy fél perc. Ilyenkor „ide nekem az oroszlánt is” érzéssel indulok neki a napnak. Aztán előfordul, hogy a liftre várva ránézek az email-ekre, és el is illan ez az érzés.
A zene segít a munkában is. Ha kell egy új ötlet, ha oda kell figyelnem, ha fontos anyagot írok, ha stratégiát készítek. Mindig is segített. Kizárta az open office hátrányát, hogy nincs egy perc csend sem. Most meg megadja annak a lehetőségét, hogy ott vagyok a csajok közt (*a legszuperebb csapatom), de mégis a saját gondolataimmal. Ilyenkor sokszor ugyanazt az egy számot hallgatom. Mert annak pont jó a hangulata, pont jó a ritmusa. Akár 10-szer vagy 20-szor is képes vagyok meghallgatni. És nagyon hatékonynak érzem magam.
(Photocredit: Vad Fruttik)
Na de a koncert. Egy jó koncert mindent visz. Nem számít a tömeg sem, pedig azt nem szeretem. Inkább nem. Állok a színpaddal szemben. A zene elég hangos ahhoz, hogy ne halljak másokat. A szemem becsukom. Bezárom a zenét a fejembe, a lelkembe. Közben pedig énekelek, ahogyan csak a torkomon kifér. Kiüvöltöm az összes stresszt. Minden haragom. Nem vagyok morcos. Akkor sem, ha leöntenek, vagy rátaposnak a lábamra. Nem számít.
Most semmi se bánt, amit érzek az jó. Most jó.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
