Érzelmes sztori jön. Csak az olvassa tovább, aki bírja.
Az elmúlt borús, esős napok juttatták eszembe, hogy milyen sokat számítanak az apró dolgok.
Előző este összevesztünk. Persze, sose feküdj le haraggal, meg kezd boldogan, tiszta lappal a reggelt, és a többi jó tanács. De én kis puffogós, morcos vagyok. Ezért előfordul – néha –, hogy duzzogva fekszünk le. Meg még van, hogy másnap reggel a munkába menet a kocsiban is puffogok magamban. Ez is egy ilyen nap volt.
Ültem az autóban a szürke felhők alatt. Már pont nem, és még nem esett. Szólt a zene, de most nem énekeltem. Máskor, ha egyedül vagyok a kocsiban, általában hangosan és hamisan énekelek. Mert megnyugtat és feltölt. Mintha senki sem látna, senki sem létezne körülöttem. Csak én vagyok és a kedvenc számaim. Annyira jó.
De most nem énekeltem. Csak néztem ki az ablakon, és közben ezer gondolat cikázott az agyamban. Vizes volt a motorháztető, és a menetszél felcsapott pár cseppet a szélvédőre. Néztem az egyik cseppet.
Aztán elmosolyodtam. Boldog lettem.
Mert eszembe jutott, hogy az embernek, akire épp morcos voltam, a férjemnek, van az a szokása, hogy minden cseppet maradéktalanul letöröl a szélvédőről. Akkor is, ha én vezetek. Törlés felkiáltással. Mindig. Minden cseppet. Kicsit kényszeres, kicsit körülményes. De az enyém. És szeretem ezt a szokását is. Nagyon.
Felhívtam, az út további részében pedig hangosan és hamisan énekeltem.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
