Amikor vezetni tanultam, még a gimiben, a tanpályán majd utána a forgalomban is az volt a legnagyobb félelmem, hogy nem tudok elindulni az emelkedőn, visszagurulok és összetöröm az összes autót mögöttem.
Ez nem csak egy olyan szimpla félelem volt. Minél többször gyakoroltam a tanpályán, annál élesebb már-már moziszerű kép alakult ki a fejemben. Na, nem olyan egyszerű hollywoodi mozika, sokkal inkább az a David Lynch és Martin Scorsese egyveleg, amiben én vagyok az ismeretlen mellékszereplő, aki a sötét, holdvilágos éjjelen a világ legmeredekebb emelkedőjének tetején áll egy stoptábla előtt. Folyton csak jön a keresztirányú forgalom, én meg csak bőgetem a motort, mert azt tanították, hogy meg kell tudnom fogni a kuplung és a gázpedál megfelelő egyensúlyával az autót. A fogásponton tartva, várva a megfelelő pillanatot, mesébe illően indulna az autó. Na, de én sokáig nem találtam azt a pontot. Vagy felbőgött a motor, vagy lefulladtam. Szóval így állok ott, teljes görcsben. Most sem sikerül elindulnom, gurulok vissza, egyre nagyobb sebességgel – az én moziban valamiért nem fékezek – és sorra töröm az autókat. Mint egy béna Cobra 11 jelenet, de a Lost Highway című filmben.
Rémes oktatóm volt. Szerintem a legrosszabb a világon. Aztán oktatót váltottam: kézifékes elindulás. Hurrá! Lehet, hogy a gyengék menedéke, de nekem bevált. Bár kétségtelen, ha tehetem azóta is kerülöm a túl meredek emelkedős elindulásokat. A legtöbb mélygarázsban megállok az emelkedő alján, míg lendületből fel nem tudok menni. Sokszor dudálnak. A MOM Parkban rendszerint kikerülnek, közben hevesen integetnek és édesanyámat emlegetik. Mondjuk ez engem egyáltalán nem zavar. Anyu, kösz jól van. És tudom, hogy az integetős is jobban van/lesz így, mintha rágurulnék és megtörném a csodás automataváltós – amivel nem nagy kunszt egy emelkedő – verdáját, amiből irtó nagy patália lenne, hogy ki a hibás, vajon mennyire állt közel, milyen hangosan sírnék, hívnék-e rendőrt, kérném-e a biztonsági felvételeket a mélygarázsból.
De ez biztosan valami olyan félelem az életemben, amelyen még sokat kell dolgoznom, mert időről-időre emelkedős helyzetekbe kerülök. (Van egy kolléganőm, Spiri néni, ahogy olykor-olykor kedvesen, de csipkelődően szoktam nevezni, ő mond ilyeneket. Néha igaza van. :) )
Legutóbb épp Tenerifén voltunk. Csodálatos sziget. Különleges: egyszerre van tavasz és nyár, vannak havas hegycsúcsok és forró homokos tengerpartok. Kacskaringós utak, eszméletlen emelkedőkkel. Amikor megérkeztünk, kétsávos autópályán vezetett az utunk a reptérről a szállásra. Nem tűnt veszélyesnek. Béreltünk autót és az útikönyvből kinéztük, hogy merre induljunk. Az első utunk egy Masca nevű kis településre vezetett. Az útikönyv egy szót sem írt arról, hogy egy rövid autópályás autókázás után, egy olyan másfél sáv szélességű úton kell, fel majd le, majd megint fel és le mennünk. Én vezettem. Jöttek szemből, jöttek mögöttünk, mentek előttünk. Mi egy kis Fiat Pandával. De ezen az úton rendes, 50 fős busz is közlekedik. Jött is szembe velem. Nem fért el. Kanyarban, emelkedőn. Én felfelé, ő lefelé. Gurultam lassan vissza. A buszos is manőverezett. Egyes, kövér gáz, go! Elfértem. Félelmetes volt. Annál is inkább, mert ez a szegény kis panda nem túl erős. Kettesben már lefulladt az emelkedőn. Egyesben felfelé végig. Nagyjából 4000-res fordulaton. Szerintem az egész sziget hallotta, merre jártunk. De nem fulladtam le, nem gurultam vissza, és az autónak sem lett baja. Ja, és abszolút megérte. Csodás látvány. A képek magukért beszélnek.
U.i.: Érdemes lehet megkérdezni az Utazó Ügynököt, hogy ő hogyan élte meg ezt a kis kalandot. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
