Utazó Ügynök

Sajnos az utazásunknak volt egy sötét része is. Ezt a szerethető országot is sújtja a világban zajló kapzsi és elnyomó rendszerek hatalmi harca. 2002-ben már mindent beárnyékolt a Maoista felkelők erőszakos felkelése. Kint tartózkodásunk alatt láttuk a szögesdróttal és homokzsákokkal megerősített katonai ellenőrző állomásokat az utak szélén, gyakran találkoztunk szakasznyi katonákkal, akik gépfegyverrel a kezükben cirkáltak az utcákon és ellenőrizték a gyanúsnak vélt személyeket. Még egy 24 órás kijárási tilalom is zajlott amíg ott jártunk. A szálloda ablakából néztük a kihalt utcát, ahol egyébként nyüzsög az élet és fel-alá sétálnak a katmanduiak. Kitaláltuk, hogy ellátogatunk a Chitwan Nemzeti Parkba. Találtunk egy irodát, ahol nagyon kedvezményesen foglaltunk buszjeget és belépőt, pár nappal későbbi időpontra. Indulás előtti reggel egy kávézóban kezünkbe akadt egy Kathmandu Post angol nyelvű napilap, amiben arról számoltak be, hogy indiai turistákat gyilkoltak meg Maoisták a Chitwan felé vezető úton. A katonák látványa, a kijárási tilalom és a megrázó cikk után úgy döntöttünk, hogy visszamondjuk a kirándulást. Szomorú, hogy ilyen ostobaságok, mint a világpolitikai befolyás, vagy a különböző „izmusok”, ideológiák tönkre teszik az életünket.

Rengeteg élménnyel és tapasztalattal indultunk haza. A megmaradt pénzünkből apró ajándékokat vettünk, taxit fogtunk – addig alkudoztunk míg sikerült abban az összegben megállapodnunk, ami a zsebünkben lapult – és elindultunk a reptérre. Búcsút intettünk Nepálnak. Két órával az indulás előtt megérkeztünk a reptérre. Beálltunk a jegyvizsgáló sorba, és mikor mi következtünk átadtuk az útleveleket, hátizsákjainkat a mérlegre tettük. Majd jött egy kérdés, amire nem voltunk felkészülve: Departure tax? Erre mi csak ennyit válaszoltunk: Pardon?

Kiderült, hogy egy apróságról elfelejtettek tájékoztatni. A nepáli elutazáskor illetéket kell fizetni. 12 USD fejenként. Nekünk annyi pénzünk nem volt. A rúpiára váltott dollárokat elköltöttük, bankkártyánk nem volt. Mindössze 5 euró volt nálunk, azt is csak azért tartottuk meg, hogy a bécsi reptéren vegyünk egy palack vizet az átszálláskor. Szóval nem volt pénzünk tax-ra, így elindult az alkudozás. Vagyis elég egyoldalú alkudozás, amit inkább könyörgésnek lehetne nevezni. Mi mindent megígértünk, az utólagos befizetéstől az Osztrák-Magyar Monarchia visszaállításáig mindent. De ez sem hatotta meg az Austrian Airlines munkatársát. Visszaadta a cuccainkat és kérte a következő utast. Gyorsan végig gondoltuk a helyzetünket. Kell 24 USD. Plusz már csak másfél óra volt az indulásig, szóval esélyes volt, hogy nem fogunk feljutni a gépre. Ha ez így lesz, akkor a következő gépre napokat kell várni, de eleve ott a jegycsere költsége, addig enni-inni kell, és egy szállás is jó lenne. A mobilok nem működtek. Magyar követség nem volt, csak egy konzulátus, de az sem Katmanduban. Plusz szombat volt, szóval ott senkit sem értünk volna el. Az idő fogyott, és mi ott álltunk pénz nélkül, mint a városban kószáló koldusok. Arra is gondoltunk, hogy kéregetünk. De mivel a világ egyik legszegényebb országában voltunk, nem sok sansz volt arra, hogy pont minket fognak megszánni a rongyos ruhában alamizsnát kéregető gyerekek helyett. Azért tettünk egy próbát, a fehér embereknek elmondtuk problémánkat, de akár csak a városi dugóban újságot áruló hajléktalanokat, ránk sem hederítve hagytak ott a turisták. Eközben az idő ellenünk dolgozott, és úgy tűnt, egyre gyorsabban fogynak a percek. Végső elkeseredésünkben próbáltunk eladni valami értékünket. Már nem elkészem, hogy milyen tárgyakkal próbálkoztunk, de végül az órámnak lett új gazdája. Egy reptéri munkás meghallotta, hogy kínálgatjuk a portékánkat, és beajánlott egy kollégájának. Ő nézegette az órát, majd megállapodtunk 24 dollárban. Vagyis végül hozott két departure tax matricát az útleveleinkbe. (gyanítom nem fizetett az illetékért) De mindegy volt, rohantunk vissza, az antipatikus check in-es átvette a cuccainkat, és jó utat kívánt. Rohantunk, de utunkat állta a határőrség, és kipakoltatták a hátizsákjainkat. Mint valami gagyi Adam Sandler film. Végül feljutottunk a gépre, de akkor már mindenki bent ült, és éppen az ajtót zárták volna. Leültünk, kifújtuk magunkat, de a gép ablakából visszanézve pont azt a „kedves” embert láttuk a sétálni, akinek a rugalmassága miatt majdnem nepáli csövesek lettünk.

A hazaút eseménytelen volt, ma már csak szép emlék az egész kaland. De ott még everesti magasságban volt a vérnyomásunk.

Zárásként azt még elmesélem, hogy miután hazaértünk, pár nappal később a születésnapomat ünnepeltük, és a legjobb meglepetéssel készültek a barátaim. Egy órát kaptam ajándékba, hogy mindig hazatérhessek, járjak bárhol a világban.