Utazó Ügynök

Az ázsiai emberek nagyon furcsák, de számukra nincs lehetetlen. Később jártam más ázsiai országokban is, mind egy kicsit más volt, de az a hozzáállás mindenhol egyforma. A magyarban erre a szükség törvényt bont megfogalmazást használjuk. Egyszer láttunk egy egyenruhás zenekart, akiket egy terepjáró szállított. 10-en voltak arra az egy autóra. De megoldották. Valahogyan összecsomagolták magukat, volt, aki a tetőre került, de együtt távoztak, nem hagytak ott senkit.

De az is igaz, hogy mindent megtesznek a turistákért. Persze pénzért, de nincs lehetetlen. És az is vicces, hogy bizonyos dolgokat rosszul mondanak – vagy azért mert nem beszélnek jól angolul, vagy egyszerűen csak nem tudják, hogy pontosan, hogy van –, viszont nagyon jót mulatnak a saját tévedéseiken. Taxival mentünk Bhaktapurba, ami kb. 20 kilométerre található a fővárostól. Ez a terület egy völgy, Katmandu-völgy. Sofőrünk egy kilátóhoz fuvarozott minket, ahonnan a Himalája hegység lenyűgöző csúcsait csodálhattuk. Próbálta néhány kiegészítő információval megszolgálni a viteldíjat, így készséggel válaszolt a kérdéseinkre. Mikor arról faggattuk, hogy milyen magasan járunk, egy pillanatnyi gondolkodás után rávágta, hogy 7000 méteren vagyunk. Nevettünk és elmondtuk neki, hogy milyen büszkék vagyunk magunkra, hogy ilyen magasságban, mindenféle tünet nélkül is simán sétálgatunk. A kilátó egy pontján egy tábla állt alap adatokkal, amiből megismerhettük a minket körülvevő csúcsok nevét és magasságát. Illetve ott állt az is, hogy mi most a tengerszint felett 1500 méter magasan állunk. Ennyit a különleges képességeinkről.

Két hetes tartózkodásunk alatt az emberi kitartásról is kaptunk leckét. Egy riksás mutatta meg, hogy nincs lehetetlen. Vagyis van, de a végletekig kell kitartani. Nepál egyik leghíresebb buddhista templomához akartunk eljutni, a Swayambhunath stupa-hoz. Vagy ismertebb nevén a majom templomhoz. Érdeklődtünk, kérdezősködtünk, de senki sem tudta, hogy miről beszélünk. Pedig még egy fotónk is volt erről a vallási komplexumról. Végül találtunk egy embert, aki vállalta, hogy kerékpárral hajtott riksájával elvisz oda minket, hiszen elmondása szerint közel jártunk. Alkudoztunk, az árat két dollárban fixáltuk és felültük hátra, a csomagunkkal. Eleinte egyenes úton haladtunk, bámészkodtunk, fotóztunk. Majd érezhetően lassulni kezdtünk. Az ok egy enyhe emelkedő volt. Vezetőnknek állva kellett hajtania a járgányt, de kitartóan tempózott tovább. (Mellesleg én úgy 50 kilóra saccoltam a testsúlyát.) Ez ment egy darabig, ám az emelkedő egyre keményebb lett, és a szegény kis nepáli fickó már nagyon küzdött a pedálokkal. Nem bírta tovább és leszállt a nyeregből, hogy a következő szakaszon inkább tolja a riksát. Egyre inkább kellemetlenül éreztük magunkat és felajánlottuk, hogy a kritikus szakasz idejére mi is leszállunk mellé és sétálva haladunk tovább. Ám ettől megrémült, azt gondolta, hogy ezzel a viteldíj is ugrott, szóval győzködött, szinte könyörgött, hogy maradjunk a helyünkön. Nagyon kínos volt. Az utcán sétáló emberek megvető pillantásokkal követték honfitársuk kálváriáját. Egyértelmű volt a fehér ember kizsákmányolása. Mikor ahhoz a ponthoz értünk, amikor már végletekig küzdeni képes bringásunk megállt és látszott rajta, hogy eddig és nem tovább, döntöttünk. Leugrottunk, megköszöntük a fuvart és a két dollár helyett négyet nyomtunk a markába. De annyit még megkérdeztünk búcsúzás előtt, hogy milyen messze a templom? Ő azt mondta, hogy egyenesen pár perc. Megköszöntük, elismerően megveregettük a vállát és sétálni kezdtünk. Úgy tíz perc után egyre sivárabb területen jártunk, szóval leintettünk egy arra járó taxist. Vele még több, mint húsz percet autóztunk a célig. Mikor végül leültünk nyugodtan a stupa tövébe, arról beszéltünk, hogy ha maradunk a riksán, hősünk belehalt volna a 600 forintos útba. De így életben maradt és 1200-at szakított.