1999 nyarán a barátainkkal újra útra keltünk, akkor éppen a spanyol tengerpart volt a cél. És újra csak busszal. Hogy mennyire volt hosszú, illetve fárasztó az utazás? Ááá, semmi extra. Alig 36 óra. Próbálok visszaemlékezni, de nem megy. Azt hiszem az agyam védekező reakcióként törölte azt a csodálatos másfél napot.
De a nyaralás nagyon jó volt. A város minden tekintetben megfelelt azoknak a turista csalogató stílusban leírt prospektusi illúziónak, amire befizettünk. És ráadásként ezúttal megúsztam a nyolc napot sérülés nélkül. Leszámítva persze néhány partizós másnapot, de 22 évesen az semmiég volt. Szóval elég jó teljesítményt nyújtottam. Azon a nyáron más húzta a rövidebbet.
Vagyis valaki, akinek következő kellemetlen napjaira talán már a második este egy baljós árny figyelmeztetett. Ugyanis az történt, hogy az utcákat járva megfogalmazódott benne a mosdó iránti igény. Szívesen leírnám a (szerintem csak számunkra mókás) kalandot, de erről sajnos az érintett beleegyezése nélkül nem árulhatok el részleteket. Az eset 80 évre titkosított, amiből még 20 év sem telt el… De azt elmondhatom, hogy a sztori egy szórakozóhelyen indiánszökdeléssel ért véget, vagyis fogalmazhatunk úgy, hogy az az este happy end-del zárult. De a peches nap még hátra volt. Az történt, hogy a barcelonai városnézés közepén egy étteremben ebédeltünk. Remekül alakult minden, de hősünk a vendéglőben felejtette a fényképezőgépét. Szuper gép volt, jó drága. És szegény csak akkor vette észre, hogy hiányzik a kamera, amikor már messze jártunk, és semmi esélye nem volt, hogy visszataláljunk a helyszínre.
Próbáltuk vigasztalni, de a rossz kedvén csak az segített némileg, hogy másnap egy menő csúszdaparkba mentünk. Az előtt még nem jártunk olyan vízivilágban, így próbáltuk kiélvezni az összes attrakciót. Nagyon sokan voltak a parkban, de hát nyár volt, és ugye Barcelona mellett voltunk, szóval ez természetes volt. A sok ember hosszú sorokat eredményezett, de mi a legjobb csúszdával akartuk kezdeni. Kétszemélyes gumicsónakkal egy zárt csőben lehetett lecsúszni. Az kellett nekünk. Ketten beálltunk a sorba, szomorkodó – előzőleg a fényképezőjét elhagyó – barátunkat otthagytuk a papucsainkkal. Mivel mi egy kelet-európai kultúrkörben szocializálódtunk, tartottunk a lopás lehetőségétől. Izgatottan vártunk a sorunkra, az idő csak úgy repült. Hatalmas élmény volt a csúszda. Ordítottunk, nevettünk, és megbeszéltük, hogy ezt ajánlani fogjuk a rettenthetetlen felvigyázónak is. Visszaértünk hozzá, még mindig ott állt a napon, nem volt lehetősége árnyékba húzódni. Mikor meglátott nem az élményeinkről kérdezett, hanem szárazon közölte, kb. 90 perce áll a tűző napon. Erre megdönthetetlen bizonyítékként szolgált vérvörös bőre. Mai napig meggyőződésem, hogy közelről azt lehetett látni, mintha napsugarak áramlottak volna belőle.
És a sor közben nem csökkent. Nem volt kedvünk újra végigállni a 90 percet a kipirosodott barátunkkal, és leginkább egyikünk sem akart egyedül maradni a papucsokkal, és olyan elképesztő bőrszínnel rendelkezni. Szóval Ő nem csúszott, nem volt kamerája, és bőre is leégett. Évekkel később is csak vicsorogva emlékszik vissza a mi boldogságunkra.
És mi ebből a tanulság? Talán az, hogy bármikor lehetünk károsultak, ezért legyünk körültekintők, és a kockázatot hárítsuk tovább. De ne a barátunkra, hanem bízzuk egy biztosítóra.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
