Utazó Ügynök

Mikor megláttam a Generali bejegyzését elmosolyodtam, mert egyből tucatjával törtek felszínre az emlékek a hippokampuszomból, vagy ahogyan az újabb kutatások alapján azonosítják a tudósok, a motoros kéreg idegpályáink raktáraiból. És hogy akkor most a régebbi emlékek végül mégis a hippokampuszban és az újabbak pedig (mármint a kutatások kronológiája szerint) a motoros kéreg idegpályáin raktározódnak, az már szinte filozófiai okfejtés, de az a lényeg, hogy a poszt állítását valósnak gondolom, hiszen még nekünk sem sikerült a „csúcshódítás”. Bár az is igaz, hogy nem tettünk sokat az ügy érdekében. 

2002 februárjában indultunk Nepálba Farkas Karesz barátommal. Sajnos Ő már nincs velük, viszont ez a közös kaland méltó emléke a barátságunknak.

16 éve az első komoly utazás várt rám, sok furcsa meglepetéssel. Egy út, ami utazóvá tett és megtanultam, hogy mi a különbség a turista és az utazó között.

Annyi élmény jut eszembe, hogy inkább nem egyben mesélem el azokat.

Úgy indult, hogy kaptunk egy kihagyhatatlan repülőjegy ajánlatot. 60.000 Ft illetékkel együtt, vagy Peking vagy Katmandu. Mi a nepáli lehetőséget választottuk, hiszen valami igazán unikális dologra vágytunk és Nepál volt az izgalmasabb úti cél. Akkoriban még kevesebb tudás volt elérhető a világ e távoli pontjáról, és én igencsak hiányos ismerettel rendelkeztem. Azt rendben volt, hogy buddhista ország, hogy a hegymászók innen indulnak a világ tetejére, és az is tudvalevő volt, hogy a jeti arra felé szokott garázdálkodni. Vagyis nagyjából ezekkel a fejemben szálltam repülőre.  

Az útvonal Budapest – Bécs – Katmandu volt, azaz egy nagyon hosszú, közel 12 órás repüléssel értük el célunkat. Az már az érkezéskor kiderült, hogy ez a hely nem európai, vagyis nem olyan, mint amit addig láttam. A repülőteret nem éppen az impozáns jelzővel lehetne leírni. Elég puritán volt, szinte nulla berendezéssel. De volt egy kis, nagyjából kétméteres asztal, olyan, mint amilyeneken a kelet-német turisták terítették meg egyszerű vacsorájukat az agárdi kempingben a Wartburghoz erősített sátor bejáratánál. Három hivatalnok ült az asztalka mögött egy-egy műanyag széken, és egy igen érdekes vízumkiállítási procedúrát végeztek. Az első officer elvette az útlevelet, átadta a mellette ülőnek, aki a vízumkérő lapra tűzőgépezte a fotót, és máris továbbította az egész pakkot az utolsó embernek, aki végül pecsételt, és visszaadta az útlevelet. Ott ültek hárman, szorosan egymás mellett, az asztalon egy tűzőgép és a pecsét. Plusz egymáson a papírok. De legalább három embernek volt munkája.

A hivatalos procedúra után végre kijutottunk a repülőtér épületéből a katmandui forgatagba. Olyan volt, mint amikor egy száraz nyári napon egy gyéren világított épületből kilépünk a déli napsütésre. Mellbevágott, ami ott fogadott minket. Hatalmas zaj, por, émelyítő füstölő illat és káosz. Azonnal beleszerettünk, végre tényleg a világ másik felén voltunk. Csak a repülőjegy, az útlevél és a készpénzben magunkkal vitt amerikai dollár lapult a zsebünkben. Mi is hátizsákos utazók voltunk.

Szóval hotelfoglalás hiányában a falkában ránk rontó taxisokkal kezdtünk hosszas alkudozással egybekötött információszerzésbe. Végül kialkudtuk az árat, és a vezető mellé beülő másik vezetővel, egy guide-dal kiegészülve már is robogtunk a Thamel egyik szállodájába. A szállás rendben volt, 12 USD egy éjszakára. Vagyis fejenként hat dollár. Sajnos akkor éppen elég gyenge volt a hazai fizetőeszköz, így minden „zöldhasúért” 300 forintot kellett fizetni. De egy éj 1800-ért még akkor is elég jó árnak számított. (Később egy másik hotelben is laktunk, ott már nem engedtük, hogy arcátlanul kihasználjanak, a szoba árát mindössze hat dollárra alkudtuk.) Természetesen az árral egyenes arányban állt a minőség. Emlékszem, az egyik izzó kiégett és félhomályba borult a szoba. Szóltunk a recepciósnak, hogy gond van a világítással. Erre azonnal felküldték a szakembert. Azt nem tudom, hogy milyen egy átlagos nepáli villanyszerelő, de emberünk nem olyan volt, mint a hazai szakik. Utcai ruhában egy csavarhúzóval a kezében próbálta elhárítani a hibát. Izzót nem hozott, de szakértő tekintettel a kapcsolóhoz lépett. Fel – le, fel – le. Ezt kb. 15 ismétlés után abbahagyta, és szomorúan közölte, hogy nem működik. Illedelmesen köszönt és elment. Többé nem láttuk, de mást sem, aki izzót cserélt volna. Mindegy, annyit fény még így is jutott, amennyire szükségünk volt.  

Sokat róttuk az utcákat. Asszimilálódtunk. A mai napig nem tudom felfogni, hogy ott jártam. Hatalmas forgatag, indiai aszkéták, buddhista szerzetesek, hátizsákos utazók, mezítlábas, marihuánát és hasist kínálgató utcagyerekek. Olyan benyomásunk volt, hogy itt mindenki céltalanul bolyong az utcán, senkinek sincs dolga, csak úgy lézengenek. Ha megálltunk valahol fotózni, vagy csak pihenni egy kicsit, pillanatok alatt egyre nagyobb tömeg alakult ki körülöttünk. Eleinte velünk foglalkoztak a bámészkodók, később már egymással beszélgettek, nevetgéltek. Hasonló látvány, mikor túrázó iskolások a tanárnő köré gyűlnek a hűvösvölgyi végállomáson és úgy várják az 56-os villamost.